|
Orbán Béla: Szentek legyetek! Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szombati alkalmán 2013. április 20. Sabbat Ácháré – Kedosim (3Mózes 16:1 – 20:27). A hetiszakasz első része különböző előírásokkal, törvényekkel kezdődik, Jom Kipur, az engesztelési ünnep előírása, áldozati előírások, étkezési törvények, házassági történetek. Számomra ami most aktuális a 19. fejezettel kezdődő Shabbath Kedosim, a tíz Igének, a tíz parancsolatnak a kibontása, felbontása. „Szóla ismét az Úr Mózesnek, mondván: Szólj Izráel fiainak egész gyülekezetéhez, és mondd nékik: Szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok. Az ő anyját és atyját minden ember tisztelje, és az én szombatjaimat megtartsátok. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek. Ne hajoljatok a bálványokhoz, és ne csináljatok magatoknak öntött isteneket. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (19:1-4) „Legyetek szentek, mert én szent vagyok” olyan egyszerű de mégis sokat mondó számunkra ez a mondat, ebben is lelepleződik az állapotunk. Szentek legyetek! – többes számban, mint ahogy minden Isten üzenete, Igéje többes számban, mindenkinek vagy csoportoknak, népeknek szól, s itt természetesen Izrael népének szól. Elválaszthatatlan az egyén a közösségtől, a hívő ember Krisztus Testétől, nincs egyéni szentség. Szentnek lenni, elválasztottnak lenni közösen egy feladatra – erről szól mindig Isten üzenete, erről szól az ún. újszövetségi idő is, hogy Krisztus Testében nem egyedi, hanem közös életünk van. „Legyetek!” – nem „légy” vagy „legyél”! s amikor ezt egyedileg éljük meg, elővehetjük a Miatyánkot, amiben egyénileg jön a visszaigazolás: „Szenteltessék meg a Te neved” – az én feleletem, vágyam arra, hogy „szent lehessek velük együtt”, „arra kiválasztott”. Sokszor nem tudjuk, hogy mit jelent a megszentelés fogalma. Valamelyik nap azon mosolyogtam magamban, hogy nem akarok boldognak kineveztetni, hát még hogy szentnek, mivel hallottam, hogy a boldoggá avatási szertartásra egy szegedi illetékességű új boldog-jelölt van – 450-500-an állnak sorban jelen pillanatban Vatikánban – ne haragudjatok, de nem érek erre rá, sorban állással nem akarok boldog lenni, de szent sem, mert engem senki se szenteljen meg, mert ez már eleve nem Isten szerinti. Szeretnék ott és abban lenni, amit Isten elrendelt, abban, ami szent, rész lenni, szolgálni és benne lenni – Krisztus Testéről beszélek, az a megszentelt! S a hét szentség, már az is egy hazugság, a kereszténységen belül is. Az a szent, amit Isten kiválasztott, és benne akar lenni: házasság szentsége, úrvacsora szentsége, s sorolhatám tovább azon helyeket, ahol „veled akarok találkozni”. Szeretné Isten, ha a mi életünk törvény szerint, kegyelemben és rendben lenne, mert Ő, maga a Szent, ott van az Úrvacsorában és ott van a házasságban. A szent dolgok a mi korunkban iszonyatosan nem működnek, mert a Sátán nem a személyt támadja, hanem mindazt, ami szent. Megtámadja a házasságot, az Úrvacsorát, az Istennel való szent közösséget, megtámadja a szombatot, mint ahogy folytatódik 3Mózes 19. -ben. Tönkreteszi a szombatot, hogy ne jelenjél meg Isten előtt; tönkretéve a házasságodat nem a társadtól, hanem Istentől választ el téged (természetesen ha egyáltalán a házasságodban Ő van középen). „Legyetek szentek, mert én szent vagyok!” A házasságba való befogadás, „legyetek szentek, mert én ott akarok lenni, Én vagyok a házasság feje, s Én akarok benne lenni”, s a házasság megszentségtelenítése Isten ellenes dolog. „Legyetek szentek” – egy nagyon egyszerű, de nagy tartalommal bíró mondat. Az a hely szent, ahol áldozatot mutathatsz be, s az az idő szent, amikor Istennel találkozol! Isten megmutatta kegyelmében, törvényében, hogy hol akar lenni, úgy ahogy a két kérub között, amelyek a frigyláda tetején egymással szemben vannak, onnan szól – a kegyelem és irgalom fedeléről – s újból megszólítja Isten az embert: „Legyetek szentek, mert én a ti Istenetek szent vagyok”. Nem mi szentelünk meg valakit, nem mi nevezünk ki szenteket, nekünk nem engedett szentté tenni dolgokat, hanem pont fordítva, nekünk kell alkalmasaknak lenni Isten elválasztására, hogy ott legyünk a találkozási helyen, s nem véletlen, hogy Isten felsorolja a törvényeket, a tíz Igét, ami lényegében Isten és ember, valamint ember és ember közötti szeretet-kapcsolat. 30-31.vers: „Az én szombatjaimat megtartsátok; szenthelyemet tiszteljétek. Én vagyok az Úr. Ne menjetek ígézőkhöz, és jövendőmondókat ne tudakozzátok, hogy magatokat azokkal megfertőztessétek. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” Isten nem azt mondta, hogy ide tagként be kell íratkoznod, hanem a neked kijelölt helyre menjél, akkor és oda. A szent hely lényege, hogy ami ott történik az szent, te vagy az áldozat, vagy te mutatsz be áldozatot, mert találkozol Ővele, s Istennel való találkozás mindig áldozattal (hála-, bűn-, vagy békeáldozattal) jár. Az oltárnak működni kell, s annak működése mindig áldozattal jár. Amikor Isten azt mondja, hogy „legyetek szentek, mert én szent vagyok”, s a helyet és az időt szenteli meg, gyakorlatilag áldozatbemutatásra szólít fel bennünket: „gyere Elém, adjál hálát és legyen benned öröm”, vagy „gyere Elém és rendezzük egymással azt a békeszövetséget, amit Krisztusban adtam, a bűnök rendezését, amelytől a kegyelem által megszabadíthatlak, eltörölhetem”. Az összes törvény lényege az, hogy Vele együtt lenni, Őelőtte lenni, s egyszer valóban együtt lenni Vele, az örökkévalóságban! 3. vers: „Az ő anyját és atyját minden ember tisztelje”. Károli itt elkövetett egy fordítási pontatlanságot, mert az eredetiben „tiszteld atyádat és anyádat” van, nem véletlenül, mert abban a sorrendben, amit Isten adott, az atyának a helye a Jézus Krisztus utáni első pont. Tiszteld apádat, aki a törvényt hozza – s már egy Károli fordításban is ott van a matriárchális rendnek, a katolicizmusnak a beszűrődése; már egyetlenegy mondat egyetlenegy kis részével törvényt és rendet török meg azzal, hogy csak a sorrendet felcserélem. Tiszteld apádat és anyádat, aki hozza Isten törvényét – most törvényt hozok, adom a tíz Igének a magyarázatát is, adom a megszentelésnek a parancsát is, hogy „legyetek azok”, egyértelmű az a sorrendiség, a patriarchális rend, ami ma is Isten rendje, amit sokszor nem is veszünk tudomásul, mert az anyát nagyon szeretjük, de mégis az apáé a nagyobb feladat. S a tisztelet az nem azt jelenti, hogy féljek tőle, hanem az apának a tisztét, feladatát, tisztségét „fogadd el gyermekem”, amíg gyerek vagy. Tiszteld azt, hogy ő kapta azt a feladatot, amit a család képviselőjének tovább kell adnia. Tiszteld az apában magát Krisztust, Krisztusban magát Istent - fontos ez a sorrend. „És az én szombatjaimat megtartsátok” – ez a kettő összekapcsolódik, mert itt Isten arra mutat, hogy tiszteld a családot! Mert a szombat nem más, mint az a nap, amikor a család együtt van. Isten nem azt írta elő, hogy a szombatokat a zsinagógában vagy közösségekben kell tölteni, ez az a szombat fogadás, amit egy zsidó család megél, meggyújtja a péntek esti gyertyákat. Tiszteld apádat, anyádat és a szombatot: tiszteld azt, amit az apád hoz, Isten törvényeit, azt, amire tanít és nevel az anya, és tiszteld azt, hogy együtt lehetsz a családoddal. A családi istentiszteletről beszél itt Isten, ami szent, s ami már csak emlékeiben létezik. Emlékezem arra, hogy gyerekkoromban péntek este a családi vacsora után a pertóleum lámpa fényénél a családfő felolvasott a Bibliából, még az úgymond hitetlen és vallásos családokban is. Rendszeresen megszegték a kenyeret, hálát adva Istennek ették a vacsorát, és előkerült a Biblia. Még a hétköznapokban is nagyon sok családban tapasztaltam azt, hogy a családfő leült az asztalhoz, Ő vette elő a Bibliát, mert a férfi a család papja, s neki mondták el sorban a nap történéseit, és rend és békesség honolt e családban, ahol mindenkinek volt szava, rendeznivalója, feladata, tisztje, s nem volt külön-külön főszent vagy alszent, nem dícsérték és dicsőítették egymást az emberek. A család leült az asztalhoz: apa, anya, szombat – s ezzel Isten tervét és törvényét töltötték be – ebben benne van a család, ami ma nagyon hiányzik, ami miatt számtalanszor lelkigondozni kell, mert család nélkül nőnek fel, és úgy alapítanak családokat emberek, hogy nem tudják, hogy mi a család lényege. Pedig Isten azt mondja, hogy „tiszteld apád, anyád” és „tiszteld a szombatot”, az én szombatjaimat megtartsátok. Nemcsak a hetedik napról van szó, hanem a hetedik évről is, s az elengedés évétől kezdve mondhatnám a többi szombatokat, s a szombat lényege Istennek az ünnepe, mint a Sátoros ünnep, amikor találkozni akar az Ő népével. „Megjelenni Előtte” annyit jelent, hogy az apa összegyűjti a gyerekeket, akik hazajönnek a munkából, az iskolából és leülnek az asztalnál. A szombat, mint a zarándok ünnepek, Istennek az ünnepei, Aki várja, hogy leüljél oda, de ennek az a feltétele, hogy tiszteld az apát, azt, amit kaptál régről, vedd át; tiszteld az anyát, hiszen ő tanított meg téged a szavak jelentésére, ő az aki előkészíti a szombati asztalt is, ő a családi tűzhely; tiszteld a családot, s ezzel tiszteled a szombatot, mert be fogod tartani. Ez, ami hiányzik. Amikor a Sátán megtámadja a szentséget, akkor megtámadja a szombatot és a családot. A szombat sokszor törvényeskedve szombatista néven működik, de én nem erről beszélek, hanem a szombati családi istentiszteletről, ami bizony fájdalmasan kevés helyen van. A péntek esti zsinagógai alkalmakkor nem volna szabad gyertyát gyújtani, mert családi közösségben kell a nőknek meggyújtani a gyertyát! Régen a zsinagógákban azok gyújtottak gyertyát és tartották meg a szombat beköszöntét, akik úton voltak és nem voltak a családjukkal, vagy árvák voltak, vagy valami oknál fogva nem volt családjuk – magyarázható okból –pl. mert ott tanultak, s azokat a rabbi összegyűjtette, s a rabbi felesége meggyújtotta a gyertyát és családként köszöntötték a szombatot. Szomorú vagyok, mert mindenkinek van családja – papírja van róla! – és a rabbihoz mennek családi ünnepséget tartani. Be kellene zárni ezeket az ünnepségeket! A családi ünnepet ne tegyük kulturális vagy közösségi eseménnyé, otthon kellene már végre megélni az ünnepeket, nemcsak a közösségbe, ahova egy hónapban egyszer, vagy hetente egyszer elmegyünk. A szombatokat, a rendszerességet, a családnak a működését kellene megélni, s ekkor mondhatod, hogy megértetted: „szentek legyetek, mert én is szent vagyok”. Mert ott, abban a családban valóban ott van Isten, a szombat Istene, s tapasztalatom is, hogy szombaton sokkal több történik, mint a hét többi napjain, más Isten jelenlétében lenni. Senki ne mondja azt, hogy nem Jesua HaMassiah jelenlétében vagyok állandóan, de szombat az egy különleges nap, több! Szombaton Isten előtt lenni Jesua HaMassiah-val együtt több, mint Krisztusban lenni egész héten. Rendkívüli jó Istennek a napja, amikor Vele együtt lehetek. Nem az én napom, én csak áldozatot mutathatok be hálaadással, megjelenhetek Előtte kérdésekkel, úgy, mint egy családban, amikor összejön a család, s ott ül a családfő az asztalnál és mindenki elmondhatja a bánatát. Olyan szépek voltak még töredékeiben is ezek a régi dolgok, amelyre emlékszem még ötven év távlatából is, s hogy vágytam erre. Az apa el tudta mindenkinek mondani a tanácsát, még a pénzt is szétosztották aszerint, hogy kinek mire kellett, meg tudták számolni a csirkék szaporulatát, megbeszélhették, hogy kinek van udvarlója – mindenről lehetett beszélni Isten előtt! S azért működött jól száz évvel ezelőtt az egész világ, mert Isten előtt beszélték meg a dolgaikat. Isten előtt, gyertyafénynél a Bibliával, még a nyomorban is sokkal boldogabbak voltak az emberek, mint most a nagy üres és semmitmondó kapcsolatokban. Isten csak annyit mond: Szenteld meg magadat – „legyetek szentek, mert Én az vagyok”. Megadja a tanácsot, s azt, amit Ő akar, megadja sorban azokat a törvényeket, amelyek a szentséggel kapcsolatosak. „Ne hajoljatok a bálványokhoz” „A ti áldozástok napján és a következőn egyétek meg; ami pedig harmadnapra marad, égessétek meg tűzben.” – Peszachi törvény „Mikor a ti földetek termését learatjátok, ne arasd le egészen a te meződnek szélét, és az elhullott gabonafejeket fel ne szedd” – Ez a törvény nemcsak arról szól, hogy ha arra jár egy nincstelen, akkor legyen neki egy maroknyi búzaszeme. Böngésző. Régen mentünk a kukoricásba meg a szőlősbe böngészni az otthagyottat, mert kellett és jó volt. Sok esetben, még ma is a zsidó emberek az utolsó falatot nem eszik meg a tányérból, mert aki az utolsót is megeszi azt jelzi, hogy nem lakott jól, és éhes maradt. Ott hagyok egy utolsó falatot, ott hagyom a mező szélén azt a kis maradékot, amit böngészni lehet, s ezzel visszajelzem Istennek, hogy „köszönöm, hogy többet adtál”, hálaadás van bennem, s otthagytam egy darabot, elég volt, „többet is adtál, mint ami nekem kellett”. Hálaadással a te meződön ne szedj mindent össze, jelezz Isten felé, hogy kaptál bőséggel, nem kell minden! S ez nem dölyfösség, hanem visszajelzés, s nemcsak a szegényekre való gondolás. Milyen jó volt annak idején, amikor faluról-falura az útszélek be voltak ültetve gyümölcsfákkal, vagy amikor szüretkor mindig hagytak a tőkén szőlőt a gyerekeknek meg a madaraknak, nem olyan mohón, hogy még a szomszédot is leveszem. Még Karácsonykor is ott pirosodott az alma az almafa tetején, mindaddig amíg meg nem ették a madarak vagy amíg mi fel nem másztunk érte. Ott volt bennünk a hálaadás, hogy többünk van (pedig jóval szegényebben éltünk, mint a maiak). Háladással hagytunk fönt a fán az almát, mert eleget adott Isten. Hol van bennünk ez a megelégedettség, amit Isten kér, hogy „légy megelégedett”. 10.vers: „Szőlődet se mezgéreld le, és elhullott szemeit se szedd fel szőlődnek, a szegénynek és a jövevénynek hagyd meg azokat. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek” – itt konkrétan szőlőről van szó, a szőlő terméséből bor lesz, tehát hagyjál másnak is örömet, ne mindent te kaszálj le az életben; hagyd már érvényesülni a gyerekedet, hogy hadd mondhassa el a kis mosolyogtató élményét; hagyd, hogy a testvéred is kapjon szót, hiszen őneki is van öröme; nem minden öröm a tied, nem te vagy az egyedi, akié minden, ne habzsoljál! 11-12. vers: „Ne orozzatok, se ne hazudjatok, és senki meg ne csalja az ő felebarátját. És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted a te Istenednek nevét. Én vagyok az Úr.” Sokszor Istennek tulajdonítunk olyan dolgokat, amit mi értünk el: „minden sikerünket Isten így akarta”, mennyi megtapasztalásos keresztényt ismerek, mindenféle dologra azt mondják, hogy „az Úr így gondolta” – dehogyis, azt te csináltad! Hányszor használjuk Isten nevét, miközben a mi hatalmunkat tesszük istenivé, vagy hányszor a kereszténység cselekedett Isten nevében, s mennyi ágyút szenteltek fel... Hogy használták Isten nevét, s mi is hányszor használjuk? „És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted a te Istenednek nevét. Én vagyok az Úr.” – „biztos”, „esküszöm, hogy megcsinálom” – ha Isten nem akarja és nem ad hozzá, akkor mi lesz? Tudod, hogy Isten mire adott neked felhatalmazást, feladatot, küldetést, mi az Ő akarata? Mert hogy ha a te akaratodra azt mondod, hogy „Isten akarata”, s hogy „esküszöm, hogy megcsinálom”, akkor az Ő nevét – éppúgy, mint egy rossz imában – megszentségteleníted. 13. vers: „A te felebarátodat ne zsarold, se ki ne rabold. A napszámos bére ne maradjon nálad reggelig.” – Régen heti béresek voltak az emberek, heti napszámok, napi napszámok voltak, akkoriban nem volt ez a mostani körbetartozási rendszer. Nehogy bűnbe kényszerüljön a másik, mert ha valakinek nincs pénze a munkája után, téged utálni, gyűlölni fog, s akár a gyilkosságig is elmehet, mert (jogosan) a saját javadalmát akarja behajtani rajtad. Jogosan használnak végrehajtókat, beszedőket. Ne tedd, ne hozd ki a bűnt a másik emberből: fizesd ki, mert ha éhes, ha fázik, akkor hogy tudja Istent dícsőíteni, sőt Istent kéri számon, káromolhatja azzal, hogy „dolgoztam, s látod, mit tettek velem”. 14.vers: „Süketet ne szidalmazz, és vak elé gáncsot ne vess; hanem félj a te Istenedtől. Én vagyok az Úr”. – Ne bántsd ezt a kereszténységet, süket ez! Ne rakd ki a lábadat, hogy álljon meg – el fog botlani benne – süket és vak. Tanítsd meg hallani és látni, de ne bántsd azért, s ne gáncsold el, „hanem félj a te Istenedtől, Én vagyok az Úr”. Nemcsak a fizikai-biológiai értelemben süketről és vakról szól, hanem szellemi értelemben süketről és vakról is. Ha valaki nem ért valamit, ne ítélkezz, ne bántsd, hanem tanítsd meg látni és hallani, vagy ne szólj, ha nem érti. Időben legyen kimondva a szó, az ítélet, az Ige, mert különben eleshet benne az ember, s összetörheti benne magát! Bármennyire is igazat mondok, ha nem jókor szólok valamit, olyan az, mintha elgáncsolnám a vakot vagy szidalmaznám a süketet. Én vagyok én – hányszor mondunk dolgokat, véleményt, pletykát az emberek háta mögött. Süketet ne szidalmazz, nem tud védekezni, nem tud visszaválaszolni, nincs védekezési lehetősége („nem igaz”, „rosszul hallottad”)! Ha nem lát valaki valamit, ne használd ki! Ne használd ki a gyerek gyerekségét, az emberek fájdalmait, és ne használj ki sok minden mást, ami vakká tehet bennünket, mert pl. amikor valaki anyagilag bajban van, percek alatt el lehet buktatni egy kis pénzzel – humanista módon gyülekezeti tagot lehet belőle építeni, s ezzel már el is gáncsoltad. Szemtől-szembe, fülből-fülbe, szájból-szájba – ez a testvéri kapcsolat! 15. vers: „Ne kövessetek el igazságtalanságot az ítéletben; ne nézd a szegénynek személyét, se a hatalmas személyét ne becsüld; igazságosan ítélj a te felebarátodnak.” – a saját érdekeink vezényelnek: sok mindent eltűrünk a saját gyerekünknek, de a szomszéd gyereknek lekevernénk egy fülest; magamnak mit megengedek, de másnak azonnal azt mondom „nana, nana!”. Most nem folytatom tovább ezeket a törvényeket, de itt el van rejtve számtalan törvény, amit mi semmibe veszünk, de kapcsolódnak ahhoz, hogy „legyetek szentek, mert Én szent vagyok!” Ezékiel 20:1-10: „És lőn a hetedik esztendőben, az ötödik hónap tizedikén: jövének férfiak Izráel vénei közül megkérdezni az Urat, és leülének előttem. És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! Beszélj Izráel véneivel, és mondjad nékik: Így szól az Úristen: Nemde engem megkérdezni jöttetek-é? Élek én, hogy nem engedem, hogy megkérdezzetek engem, ezt mondja az Úristen. Ítélni akarod őket, ítélni akarsz, embernek fia? Add tudtukra atyáik utálatosságait! És mondjad nekik: Így szól az Úristen: Azon a napon, melyen elválasztám Izráelt és fölemelém kezemet a Jákób háza magvának, és megismertetém magamat velük Egyiptom földjén, és kezemet fölemelém nékik, mondván: Én vagyok az Úr, a ti Istenetek! Azon a napon felemeltem kezemet nékik, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről a földre, amelyet kinéztem vala nékik, amely tejjel és mézzel folyó, ékessége az minden tartománynak; És mondék nékik: Kiki az ő szemei utálatosságait elvesse, és Egyiptom báványaival meg ne fertéztessétek magatokat; én vagyok az Úr, a ti Istenetek! De pártot ütének ellenem, s nem akarának hallgatni reám. Senki az ő szeme utálatosságait el nem veté és Egyiptom bálványait el nem hagyá. Mondám azért, hogy kiöntöm búsulásomat rájok, teljessé teszem haragomat rajtok Egyiptom földjének közepette. De cselekedtem az én nevemért, hogy ez meg ne gyaláztassék a pogányok szemei előtt, akik közt ők valának, akiknek szemei előtt megismertettem magamat velök, hogy kihozom őket Egyiptom földjéről. És kihozám őket Egyiptom földjéről, s vivém őket a pusztában.” Aktuális e hetiszakasz haftarai része, mert három nap múlva lesz a 2. Peszach ünnepe, az utasok Peszachja, és mindazoké, akik nem tudtak ott lenni Peszachkor, mert akadályoztatva voltak, a tisztulási idejük nem járt le. Számukra ez fontos, mert ez is egy Peszachi elbeszélése (hagada) az Isten által adott útnak, amelyen elkísérte az Úr az Ő népét. Ez az ezékieli írás tíz évvel a templom lerombolása előtt történt, a próféta megszólalt, s jelezte, hogy a templom lerombolása közel, s meg is magyarázza Isten szavával ennek a miértjét: „emlékezzél”. „És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! Beszélj Izráel véneivel, és mondjad nékik: Így szól az Úristen: Nemde engem megkérdezni jöttetek-é? „De én nem fogok válaszolni” Szomorú kimondani, mert aktuális: a templom romlásban van, hiába szépítik a dolgot, hogy „így épül Krisztus Teste”. Angliában számos templomban éppen más működik, mint aminek a templomban működnie kellene; a nyugat-európai kereszténység már csak egy múló divathoz hasonló; Magyarországon a keresztény eszközök és célokhoz javarészt nincs semmi köze Krisztus Testének az építéséhez. Baj van, mert a kereszténység haldoklik, mindenki a helyét keresi, és előbb-utóbb rá kell döbbenni, hogy nem helyet kell keresni, hanem Krisztust! „Kérdezd meg a véneket!” A véneket, akik elhagyták Isten törvényeit és rendeléseit! Most már nincs miről beszélni, az okokat kell feltárni! Most már ne kérdezd, hogy miért van ez, mert Isten ezt mindennap megmondta, hogy „legyetek szentek” és a „szentség alapja az, hogy betartod a törvényeimet és a rendeléseimet”! Kérdezd meg az idősebbeket, hogy miért van ma ez a helyzet, mi történt! Az ötven évvel ezelőtti kereszténység nem az, mint a mai. (De még a tizenöt évvel ezelőtti se!) Folyamatosan elhagyják és megszentségtelenítik azt, amit Isten szentnek akart. Folyamatosan tapasztalom, hogy a házasság nem ér annyit, mint régen a hitetleneknél a tisztességes házasság; folyamatosan ami szentség, az megy tönkre. Arról nem is beszélve, hogy az Úrvacsorának a szövetségkötés megerősítési részét sok helyen nem is ismerik – ami szent, azt a Sátán szétverte. Miért csodálkozol? Borzalmas nézni, hogy hol van még egyáltalán házasság! Most épp azzal kell foglalkoznom, hogy mit jelent a házasság. Szomorú, hogy családot tervezünk, amit nem lehet, s nem arról beszélek, hogy fogadd a gyereket úgy ahogy van, hanem hol van Isten terve terólad, az az engedelmességed, hogy elfogadod, hogy mit jelent a házasság. Kérdezd meg a régieket, hogyan kezdődött ez valamikor; nézd meg a Bibliában, mint ahogy Ezékielen keresztül is Isten elmondja, „én vele voltam a pusztába, de ő ezt csinálta”, „ővelük mentem, de ez történt”, nézd meg az egyiptomi kivonulásnak ezen leírása alapján a saját életedet! Ne kérdezd, miért történik mindez, hanem menj vissza és nézd meg Isten milyen törvényt és rendelést adott az emberiségnek, mit adott Izráelnek, Krisztus Testének, s mikor rádöbbensz, akkor nem mersz és nem fogsz még kérdezni sem, mert Isten nem lesz hajlandó vitatkozni veled: nem elég, hogy mindent megszegsz, nyesed és vágod a törvényt, modernségedben mindennek ellent mondasz, és még kérdezed, miért vannak bajaid? S ma is, a mostani templom lebontása előtt, nem könnyű idők vannak előttünk, megmarad a maradék, de bontás lesz. A kérdés elhangzik most is: „Miért történik ez?” Miért bomlik le az egyéniséged? – már nemigen találok olyan embert, aki ép testben-lélekben-szellemben, csak mint a gépek, mint emberi testben levő robotok, s csodálkozom, hogy „miért ilyenek ezek”, s ő csodálkozik, hogy „miért vagyok ilyen”? Ha egy házasságra ránézek, ami úgy néz ki, mintha házasság lenne, de nem az - az emberek egymással érdekszövetségekben vannak, de semmi közük a házassághoz. Miért történik mindez? Ezekiél 20:16-20-ban benne van a magyarázat: „Mivelhogy törvényeimet megvetették és parancsolataimban nem jártak, és szombatjaimat megfertőztették, mert bálványaik után járt vala a szívük: Mindazáltal kedvezett szemem nékik, hogy el ne veszessem őket, és nem vetettem nékik véget a pusztában. És mondék fiaiknak a pusztában: A ti atyáitok parancsolataiban ne járjatok, és az ő törvényeiket meg ne tartsátok, s bálványaikkal magatokat meg ne fertőztessétek. Én vagyok a ti Uratok, Istenetek; az én parancsolataimban járjatok, az én törvényeimet tartsátok meg, és azokat cselekedjétek. És az én szombatjaimat megszenteljétek, hogy legyenek jegyül én köztem és tiköztetek, hogy megtudjátok hogy én vagyok, az Úr, a ti Istenetek.” Elmondja a választott nép pusztai útját, mert „törvényeimet megvetették és parancsolataimban nem jártak, és szombatjaimat megfertőztették, mert bálványaik után jártak”. Tessék ezt a mai napra lebontani! Melyik az a törvény, amelyiket nem tisztelted; melyik az a parancsolat, amelyiket nem tartottad meg; melyik az a rendelés, amelyiket nem tartottad meg. Le van bontva az egód, a lényed, az egész emberi életed, szétszórt valaki vagy, nem működik a házasság, a közösség, nem működik semmi! Eléd élte meg a választott nép a pusztában – nem tartotta meg, pedig Isten szólt! – azt, amit az elődeid csináltak, ne csináld! Jöttetek kérdezni, öregek? Hát ti voltatok azok, akik nem jártatok a parancsolatban, a rendelésben, a törvényeket nem tartottátok be! Min csodálkoztok? De jó lenne ha ezt hallanák a mai hatvan-hetven év körüliek, akik szörnyűlködve mondják: „fiatalkoromban milyen szép volt a gyülekezet”! Nem tartottad meg! A modern világban nem kell a szombat fénye, s nem kell a családi Istentisztelet; a hajszoló világban nem kell a férj vagy a feleség, mert mindenki önzőn szingli akar lenni, de mindennek következménye van, s nem Isten büntetése, hanem saját maga rádöbben az ember, hogy mit vesztett és hova jutott. Ne keresd a hibát, nagyon jól látható, hogy az egyetlen lehetőség odamenni Isten elé: „Uram, ha nem ismertem a törvényeidet, taníts meg rá, mert nem akarok ebben az állapotban lenni”. S ha már ismerted a törvényt, mert még a régi generációból származol, akkor menj oda Istenhez: „Uram, bocsáss meg, toleráns voltam” – keresztény szlogenek mindenhol: „tolerancia”, „fogadd el a másikat”, „mindenki egyforma”, „szeressük egymást, testvérek”. Nem fogadom el a bűnt (téged igen)! Meg kell vizsgálni, hogy kivel és mivel voltam toleráns, megengedő. Kit engedtem közel, akitől fertőzött lettem, a tolerancia a kereszténység legnagyobb rákfenéje lett – az utóbbi harminc évben Magyarországon ezt tapasztalom – szeressük egymást gyerekek! Ökumenében és sok minden más hamisságban ott van a tolerancia: „megengedem neki”, „megengedem magamnak” és elvárom, hogy velem is toleránsak legyenek, hogyha bűnt követek el, „te mit akarsz”, „ez a modern”, „így kell csinálni”. Jó lenne megismerni a törvényt, s bocsánatot kérni, hogy „a törvényt nem éltem meg”, „nem adtam tovább a törvényt”, „nincsenek szombatok”. Napok vannak, de az a szombat, amelyen Isten azt akarja, hogy a család együtt üljön le, s abban a rendben, amit Isten rendelt, legyen családi Istentisztelet, Sátán ebben kihúz egy téglát, s összedől minden. A romokat össze kellene végre rakni, megtalálva a romos személyiségekben azt, amit Isten akar testben-lélekben-szellemben építeni, s házasságok szülessenek, nem érdekszövetségek. A bűnösök mi vagyunk, tudd meg a bűnödet, hogy mit engedtél meg magadnak vagy másnak, mit nem ünnepeltél és milyen asztalhoz ültél le szombaton, a családi ünnep helyett mi tetszett neked, mit választottál helyette. Isten újra szól: „én vagyok, az Úr, a ti Istenetek”, az „én törvényeimben”...Ki a te Istened, ki a te főnököd, ki parancsol neked? Kellene szabadulni tőle, nem lázadni, mert a lázadót lázadással nem lehet leverni (Sátánnak nem Sátán az ellenszere), hanem kérni azt a szabadságot, hogy megismerhessem a Törvényt, s az a törvény ami fölöttem van, az ne uralkodhassék. Ebben a korban, amelyben élünk nagyon sok Istenellenes törvény uralkodik rajtunk, amely ellen nem tehetsz semmit, mert kötelezőek, de kérheted Istent, hogy tegyen szabaddá tőlük, s Ő szabaddá tud és akar tenni. Nem szabaddá tesz egy másik bűnre, hanem kivesz egy uralom alól. „Az én szombatjaimat megtartsátok”. Itt, Európában péntek, szombat, vasárnap mindenütt ünnep, el van fogadva minden vallás ünnepnapja – mondjuk ki, hogy a szombat, az szombat, mert Isten mondta! Az az idő, a szombat, szent. Isten mindenkinek adott egy családot, s ott az Istentiszteletnek áldozattal kell történnie: meg kell törni a kenyeret, ki kell nyitni a Bibliát, egymással beszélni, örülni kell, együtt étkezni, s ez nem csak a kenyér megtörését jelenti, hanem hálaadást is Istennek. Együtt kell lenni az asztalnál biológiailag, lelkileg és szellemileg, a szombat asztalánál a teljes lényednek ott kell lenni, mert Isten a teljes lényeddel akar beszélni, nemcsak a testeddel vagy az agyaddal, s nemcsak szellemben, s ennek megvan az Általa adott rendje, ezért kell törekedni arra, hogy Isten tegye szentté a házasságot. A vágynak ott kell lenni: „Uram, én szeretnék egy olyan helyen lenni, ahol Te is ott vagy”. A szentség egyik szentsége a házasság, ahol Ő ott akar lenni, „de nem csak a te teljes lényeddel, hanem mindenkivel ott akarok lenni”. Lehet szombatista módon, farizeusi, kultúrális, zsidó, keresztény és sok másféle szombatról hallani, de ezek helyett legyen Isten szombatja, ahol a család Isten által adott rendben együtt van a terített asztalnál, s ott a testünk-lelkünk-szellemünk megelégül! A szellemi megelégülést valakinek fel kell tálalni, de nem ő adta, hanem a szombat Ura, Ő, Aki ott van az asztalnál, s olyan eledelt ad, ami egy hétre elég! Elég a kegyelme és az áldása, s elég arra, hogy következő alkalommal te várjad, hogy leülhessél a szombati asztalhoz. Hogy állok a törvényekkel, a parancsolatokkal és a bálványokkal? Isten elé bálványokkal semmiképpen se mehetsz; a törvényekről Isten számon fog kérni – szombaton lehet áldozatot bemutatni, hogy „bocsáss meg, a hét előző napjain ez meg ez nem történt”. Valóban szentek vagyunk, mert Ő szent, rendezett Istennel való viszonyunk az Úrvacsorában és a házasságban? Mert ha nem, annak vannak következményei! Valamelyik isten, bálvány vagy bűn uralkodik, uralkodni fog! Ezt nem lehet erőltetni! Volt közöttünk olyan is, aki majdnem elverte a feleségét, mert szombaton szombatolni kell, és pont az ellenkezőjét érte el vele, ezt nem lehet tudományos vagy teológiai válaszokkal erőltetni, azaz tanítani a feleséget, mert az van megírva, hogy tanítani kell. Volt belőle probléma, mert a falon kötött ki a borosüveg, mert a feleség belázadt az uralomtól. Meg kell tanulni a szombat lényegét: a szombat Ura Isten, s ha a szombat Ura ott van, akkor az a szombat szent! Ott viszont nincs más uralom, még a férfi uralma se. Ámos 9:8-15: „Mert ímé, én parancsolok és szétrázom Izráel házát minden népek között, amint a rostával rázogatnak, de nem esik a földre egy szemecske sem. Fegyver által halnak meg az én népemnek minden bűnösei, akik azt mondják: Nem ér el minket és nem jő reánk a veszedelem. Azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán. Hogy örökségképen bírják az Edom maradékát és mindama népeket, akik az én nevemről neveztetnek, ezt mondja az Úr, aki megcselekszi ezt! Ímé, napok jőnek, ezt mondja az Úr, és ott éri a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. És a hegyek musttal csepegnek, a halmok pedig mind megáradnak. És hazahozom a fogságból az én népemet, az Izráelt, és fölépítik az elpusztult városokat, és lakoznak bennük. Szőlőket plántálnak és isszák azok borát, és kerteket csinálnak és eszik azoknak gyümölcsét. És elplántálom őket az ő földjükbe; és nem szaggattatnak ki többé az ő földjükből, amelyet adtam nékik, azt mondja az Úr, a te Istened!” „Nem pusztítom el egészen Jákóbnak a házát”, a maradék megtartatik – nem arról szól, hogy senki nem fog meghalni, nagyon véres idők előtt állunk fizikailag és szellemileg. „Én parancsolok és szétrázom Izráel házát” ez a prófécia egyszer már beteljesedett, amikor a Második Templomot lebontották, s a Római Birodalom minden területére szétszóródott a zsidóság, „de egy se esik a földre”. Ez olyan szép ígéret a zsidóságnak, hogy bármennyire szétszórta Isten a népet, hogy valóban a világ minden pontjára jutott, annak ellenére egy se hullott le a földre. Nem lettünk azonosak azzal a hellyel, ahová el lettünk szórva, levegőben maradtunk. Mi sose tudunk ott lenni, azokká lenni, ahol vagyunk, mi a levegőben vagyunk, s ott Isten ígéretét tartjuk be. Isten bennünket megrázott, nem vagyunk azon a földön, ahol szeretnénk lenni, ma is éppen elég szomorúan néztem egy régi fényképemet, ahol éppen Jeruzsalemben, Szamáriában vagyok és bennem volt, hogy de jó lett volna ott maradni. Magam is megélem, hogy itt vagyok, de nem vagyok itt – a levegőben vagyunk, ez a zsidó élet. Szétráz, szétszór bennünket, de sose tudunk beleolvadni abba a népbe, ahol vagyunk, s mindez azért történik, hogy be tudjuk tölteni láthatóan Isten Igéit, próféciáit, mert Ő összegyűjti Izráelt, ami fizikailag már meg is történt amikor újra lett Izráel, de mégis ez a prófécia későbbi időkre szól: „Azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, és megépítem azt, mint volt hajdanán.” Szétszóratás és felemelés – bizony a zsidóságnak van mégegy szétszóratása, de ekkor sem fogunk eltűnni a Föld felszínéről, „azon a napon”. Amikor ezt az Igeszakaszt említik, legtöbb helyen erre azonnal dicsőítenek és éneklik, hogy felemeltetik Dávid sátora, de ez arról szól, hogy azt a házat, ami Dávid uralkodó háza, Isten aktivizálja, felemeli, azaz Dávid megígért utódja, Jézus Krisztus, Jesua HaMassiah hatalomrra kerül. Ha valaki ezeket az utolsó időket jobban akarja látni és ismerni, akkor ne felejtse ki az előtte levő részt: A zsidók maradékának a megtartatása, szétszóratása, de el nem veszése, miközben felemelkedik a sátor, felemelkedik Krisztus uralma, helyreáll az a rend, hogy örökségképpen bírják azt a földet (Edom maradékát). „Hazahozom a fogságból”, s ezt a fogságot jó lenne megérteni keresztény és zsidó szemmel is, „hazahozom a fogságból az én népemet, az Izráelt és felépítik az elpusztult városokat” A hazahozás az nem más, mint a királyságba való begyűjtés. Először felállítódik Dávid királysága és utána rendeződik az ország építése – ez örömidő, de a következmények a törvénynélküliség, hogy nem tartotta be Isten népe a törvényeket, s ma is érvényes, hogy Isten a maradékot fogja megtartani. A bűnt megbocsájtja, de a következményeit nem engedheti el Isten, mindazt a bűnt, amit Izrael és Krisztus Teste tett, vagy nem tett. Nem ébredésekről és létszámnövekedésekről van szó, a maradék tartatik meg! Azért, mert Isten nem pusztítja el Jákób házát (ez különösen a zsidóságnak szól, amikor Isten népéről van szó, akkor Izráelt olvashatunk a Bibliában), mert „ímé én parancsolok és szétrázom Izráel házát minden népek között, amint rostával rázogatnak”. Ha Izráel házának a hasonlatát nézem, akkor minden népek közé szétszórja Isten az Övéit. Ez a világban a megmaradás, és Isten hatalmának a képviselete, akik még tudnak azon munkálkodni, hogy beteljesüljön az egész világnak tett ígéret, Dávid leomlott sátora felépülhessen. Nagyon közeli ez a prófécia, hiszen Dávid sátora ma le van omolva. Krisztus uralmának az ígérete megvan, itt-ott a szétszórtságban – ahogy Isten szétrázta – megmaradt a mag, amelyik nem világiasodott el, nem lett vallásos, mint ahogy a zsidóság, amelyik nem olvadt be abba a népbe, ahol van, úgy Krisztus Teste is ott van, nem tud beolvadni a világba. Ma is lehet találkozni emberekkel, akik nem tudnak beolvadni a világba, nem tudnak toleránsok lenni és vallásos módon keresztényként élni, mert krisztusiak. Amikor felépül Dávid sátora, akkor kellenek ehhez munkások is, mert nemcsak Jeruzsálem Dávid sátora, hanem Krisztus uralma az egész világról szól, s van egy maradék, amely építeni fogja a „sátort”, Krisztus uralmát. A maradék tartatik meg, azzal tud kezdeni valamit Isten, amelyik nem olvad be, nem azonosul a többi nép közé, toleranciából vagy liberalizmusból sem engedheti meg magának hogy ahhoz a néphez tartozzon, ahova ledobatott. Van egy része a zsidóságnak, amely nem tud magyar zsidó vagy amerikai zsidó lenni, hanem a szó valós értelmében Isten népe, s nem izraelita vagy izraeli, aki csak a vérében zsidó, hanem feladatában és hitében is hordozza zsidóságát. Dávid sátorának a felépítése. Csak azt lehet felépíteni, ami össze van dőlve! Olyan sokszor elfelejtkezünk arról, hogy most hogy áll. Amikor azt kérjük, „Uram, építs meg engem, építsd meg a belső templomomat, ahol Te lakozhatsz”, akkor bennünk van az, hogy „nézd meg, hogy nézek most ki”, bűnbánattal és igazi látással észrevesszük, hogy nézünk ki? „Nem vagyok szent, de ha megépítesz, akkor szent leszek!”, „Ha megépítesz, az a szent hely leszek, ahová Te beköltözhetsz”, „megépítheted az életemben, a házasságomban azt a templomot, ahol Te vagy középen”, „megépítheted Krisztus Testét, ahol mi vagyunk”. Mikor odaállunk Isten elé, van-e annyi őszinteség bennünk, hogy „Uram, nagyon akarnánk, hogy a sátort építsd meg, engem, házasságomat, közösséget, Krisztus Testét, de bevallom, hogy romosak vagyunk”. Csak romot lehet újraépíteni! – ezt elfelejtjük. Próbáljuk ide-odatenni, eltakarni a repedéseket, sárral kenegetjük az életeinket, míg oda kellene állni Isten elé, „Uram, repedtek a mi falaink”, „hiányoznak a téglák, a kövek, össze vagyok dőlve”. Hány reggel, mikor a tükörbe nézel mondhatnád ezt? Mint leromlott viskók... „Uram, Neked van egy ígéreted: a Dávid sátorát megépíted bennem”. Van-e bennem annyi hit, hogy kimondom, hogy roncs vagyok: a törvényt, a rendeleteket, a szombatot nem tartottam meg, de az a Te ígéreted, hogy megépíted Dávid sátorát. Uram, ha van bennem, mert hagytál bennem egy pici maradék hitet, akkor használd azt, hogy azáltal elkezdhesd építeni bennem a Te oltárodat, a Te királyságodat. Uram, tartsál meg bennem egy maradékot, adj nekem több hitet, hogy az a maradék hitem elég legyen, hogy amikor rádöbbenek arra, hogy nézek ki, hogy néz ki a házasságom, akkor odamehessek: Uram, mégis van benne valami, s ez a valami arra elég, hogy felépüljek, felépüljön a házasságom, s ha felépül, akkor a Te ígéreted lesz, hogy Dávid sátora felépül, s Te fogsz benne lakni. A maradék bennem, a házasságomban, a családomban, Izráelben, Krisztus Testében – meg kellene szólalni a maradéknak: „Uram, használd a maradékot, mert szeretném a Te királyságodat, s szeretném, hogy abban a Jeruzsálemben, abban a Templomban, ami bennem megépült, amelynek része is vagyok, valóban TE legyél a Király, Krisztus legyen a Király.” Van-e hited, hogy a maradékot meg tudja építeni benned? Van-e látásod, hogy van benned maradék? Mert azzal tud Isten kezdeni valamit! Ez Isten szeretete: hagy bennünk maradékot, a világban hagyott maradékot, még a hitetlen emberben is van egy pici maradék, a legvadabb ateistában is van egy pici isteni (különben elveszne), amiből lehet indítani! De legyen erősebb hitünk is, hogy kimondjuk: „Uram, én vagyok az, aki nem tartotta be a Te törvényedet”, s legyen bátorságunk odamenni Isten elé, „Istenem, mutasd meg, melyik törvény az, melyik rendelésed”, mert ez az épülés kezdete. Isten kidobálja és kisöpörteti a kis bádogviskóidat, roncsaidat, ötletedet, akaratodat az életedből, s utána tud veled valamit kezdeni. Ha magadat isteníted, akkor ez nem fog menni, mert Isten velem is akkor tudott valamit kezdeni, amikor kimondtam: „Istenem, én abszolút nulla vagyok”. S erre Isten azt mondta: „de azért hagytam benned valamit”. Nem arra építkeztem, amit kitaláltam, ami beszorított, nem kerestem ötleteket – tudtam volna – Isten elvitt odáig: maradék; akarom; többi ki. „Akarsz-e engedelmes lenni? Mert akkor meg tudlak építeni!” Törvény, parancsolat, szombat. Ez a szentség lényege. S a szentség folytatásaként, vedd már észre, hogy abszolút nulla vagy! Az életem legszebb pillanata volt, amikor rádöbbentem, hogy abszolút nulla vagyok! Olyan nagy voltam, mentek a dolgaim nagy spilerként, s mikor rájöttem, hogy abszolút nulla vagyok, de jó volt, hogy Isten megmutatta, hogy azért van bennem valami, meghagyott bennem valamit, s erre a darabocska életre építkezett fel minden, ami van. Most csak azért kell vigyáznom, hogy le ne romboljam azt, amit Isten akar, nehogy megint ugyanabba belelépjek. Nehogy rossz belső-külső tanácsként olyan parancsolatot, rendelést vegyek magamra, ami nem isteni. Figyelnem kell arra, hogy nehogy én szenteljek meg egy jó gondolatot vagy ötletet. De jó, hogy tudom Isten törvényeit, s de rossz, hogy keveset tudok, de jó lenne még többet tudni! Isten ígérete szerint ebből a kicsiből tud építkezni, meg is mutatja a többit, fel is épít addigra, amikor nem lesz szükségem sem a testemre, se az érzelmeimre, mert csak szellemi lesz minden! Oda, haza, csak megépülten lehet menni. Nem vágyom még elmenni, még építkezni kívánok, sőt, másokat is, ha lehet, szeretném belső kőműves munkára megtanítani, s ezt rombolással kezdeném – a jeremiási munka így néz ki. Ne rombolj magadban, ne tedd szentté azt, ami nem szent, mert az önzés azzal kezdődik, amikor azt mondom: „nekem olyan nem kell, amit Isten adott”, „nekem ez túl kemény”, „ez Ószövetségi”, „ez a zsidóké”, „hagyjuk ki ezt a dolgot”. Ekkor kezded a szentet összerombolni! Ez a liberalizmus és szabadosság kezdete maga a halál. A szabadsággal kezdődik két ember kapcsolatában a szétszakadás; a szabadsággal kezdődik, hogy nem fogod többé látni a gyerekedet, mert mindent megengedtél neki. A szabadságban, liberalizmusban és toleranciában benne van a Sátán. Ne engedd be, hanem kérdezd meg: „Istenem, hogy akarod, hogy rendelted el?” Nem idegosztályra kell menni „jajj, mi van velem”, „hogy történhetett ez”, hanem nézd meg, hogy mit nem tettél meg! Az én korosztályomnak sűrgősen Isten elé kell menni: „Mit nem adtam tovább?” Mert attól még, hogy ti nem kérdeztetek tőlünk, Isten egyszer meg fogja kérdezni, mert a korosztályok egymásért is felelősek. Ha én nem adtam tovább azt, amit kaptam és tudtam, felelősségre vonható vagyok. Ha valaki nem kérdez, az is ugyanúgy felelős. Korosztályok, generációk egymásért felelősek, nem az egymásra mutogatásban, hanem a rendezésben: Légy szíves kérdezni, és légy szíves elmondani, életről van szó! A kereszténységben is van egy maradék, ami megtartatott, s nem személyekre gondolok, hanem azok a régi tanítások, amelyek gyerekkoromból nekem is előjönnek, azt se tudom ki mondta, mégis, de jó hogy bennem van, de jó, hogy kőként be lehet tenni. De jó lenne megélni a generációk folyamatosságát, s azt a hatalmas áldást, ami a szombati asztal, ahol a generációk együtt ülnek és Valaki ott ül a főhelyen. Nem a szombat időpontja (óra 17:25) kell, hanem te kellesz, s hogy a főhelyen a Világ Ura üljön! Ez a hely szent, s mindenkinek felkínált; az az idő szent, s mindenkinek elrendelten felkínált – de az embernek nem kell, ami elrendelt és felkínált, s valaki más súgja: „nem kell, van ennél nagyobb szabadság is”, csakhogy a szabadság a törvényben van, míg a szabadság emberi oldalában a halál. Apránként az emberben elsorvadnak, meghalnak dolgok, vagy meg se születnek. Ahol a törvény nem működik vagy nincs befogadva, ott az élet van veszélyeztetve.
HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN. |